Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Párkapcsolatokról másképp

2008.05.21

 

 Innen, létezésünk középpontjából magunkra, a kapcsolatainkra, a Világra pillantva megrendítően másképp látszik minden. Innen látni lehet, míg a felszínen csak vakon tapogatódzni. Értelmét veszti az, amiről úgy véltük, hogy értjük, és értelmet nyer az, ami előtt értetlenül álltunk. Fájdalmas ébredés lesz rádöbbenni arra, hogy becsapottak vagyunk, hogy a normák, amikre neveltek és igyekeztünk hozzájuk igazítani életünket - sok esetben jól hangzó, minket manipuláló léthazugságok, és csak boldogtalanságot eredményeznek. Örömteli felfedezés lesz ráébredni arra, hogy egyes döntéseink, ami miatt mások elmarasztaltak, vagy talán mi magunk is elítéltük önmagunkat, azok életünk legfényesebb pillanatai - mert mertük vállalni magunkat és nem mások véleményének madzagján rángatott bábok voltunk.



ÉN és TE = MI
Mielőtt megpróbáljuk az életünket alapvetően meghatározó csoda, a párkapcsolat titkáról fellebbenteni a fátylat, érdemes néhány, ennek megértéséhez szükséges fogalmat újragondolni, hogy tisztán lássunk:

Én: Aki vagyok. Nem azonos a testemmel, nem azonos a pszichémmel. Míg a testem és pszichém folyamatosan változik, én vagyok, aki vagyok, csecsemőként és aggként is ugyanaz, de nem ugyanolyan. Az én időtlen. Ha mégis időben kéne megfogalmaznom, hogy ki vagyok, így hangzana: a világtörténelem soha nem volt és soha nem lesz, egyedi és megismételhetetlen csodája vagyok.

Énkép: Az, amilyennek vélem magam. Az ezotéria ezt a vélt önmagamat nevezi egónak. Életünk alapproblémája, hogy ezzel az énképpel, egóval azonosítjuk magunkat. Azt hisszük, hogy az énkép én vagyok, azaz, amit “tudok” magamról, az vagyok.

Ha belegondolunk abba, hogy is jön létre ez az énkép, világosan látni fogjuk, hogy semmi közünk hozzá. Ugyanis a Világba lépésünk pillanata óta mindenki, aki csak tudomást szerez létezésünkről, valamilyen véleményt alkot rólunk, visszatükröz minket. És mi ezekből a véleménytükrökből, mint mozaikkockákból állítjuk össze énképünket. Sokszor zavarban is vagyunk, mert gyakran egymásnak ellentmondó véleményekkel találkozunk. Ezért is oly gyakori az önmagunknak feltett kérdés: Milyen is vagyok én voltaképpen?

Az énképünk alapvetően másoktól függő. Erősödik, ha dicsérnek, és gyengül, ha elmarasztalnak. A siker hizlalja, a kudarc próbára teszi. Egy súlyos csalódás az “önmagunkról alkotott” véleményben akár össze is omlaszthatja énképünket, és mi ott állunk egónk tört cserepei között és reszketeg kézzel próbáljuk azt ismét összerakni.

Van egy törvény, amit kevesen ismernek, és ez alapvetően helyére teszi énképünk valóságának tarthatatlanságát. Így hangzik: Akárki véleményt alkot bárkiről, vagy bármiről, ez a vélemény őróla szól, őt jellemzi, és nem azt, akiről, vagy amiről véleményt mond. Tehát az énképem nem rólam, hanem azokról szól, akik véleményeztek.

Mit tehetek az énképemmel? Fogadjam el, hogy van. Hozzám tartozik. Tudjam, hogy nem ez, és nem ilyen vagyok, hogy nem rólam szól. Ne azonosítsam vele magamat. Ettől kezdve már nem mások fogják irányítani az életemet (mivel nem az határozza meg a döntéseimet, hogy milyen véleményt alkot róla a környezetem), hanem én.

Te: Aki vagy. Nem a tested, nem a pszichéd, hanem Te. A Világegyetem történetének soha nem volt, soha nem lesz, egyedi és megismételhetetlen csodája.

Párkapcsolat: Két ember kölcsönös, önkéntes, a másiknak való odaadottsága. Kölcsönös, tehát mindkét fél részéről való. Ha csak az egyik fél(!) odaadott, az csak a kapcsolat felé tett elengedhetetlen lépés, ezáltal a kapcsolat megteremtésének lehetőségét adja a másiknak, de nem kapcsolat. Teljessé csak a másik fél viszont-odaadottsága révén válik. Önkéntes, tehát szabad. Szabadság nélkül nincs párkapcsolat. Amikor valamelyik fél bármilyen erőszakkal fordul a másik felé (anyagi, egzisztenciális, érzelmi zsarolással, vagy akármilyen manipulációval), az kizárja az emberi kapcsolat lehetőségét. Mert csak az emberi, ami önkéntes, azaz szabad.

TALÁLKOZÁS
Minden találkozás a létezésünk csodapillanata. Nem véletlen. Amit véletlennek nevezünk, az az általunk fel nem ismert szükségszerűség. Minden találkozás a létezés egy-egy üzenete. Hogy miért nem tudatosul? Hogy miért nem éljük meg találkozásaink csodáját? Mert énképünkkel, egónkkal azonosulunk, azt hisszük, hogy olyanok vagyunk, amilyennek mások által “megismertük” önmagunkat, és ez az énkép tele van elégtelenséggel, nem olyanok vagyunk - véljük - amilyennek “kéne hogy legyünk”. Amíg azt hiszem, hogy olyan vagyok, amilyen az énképem, addig örökösen kissebbrendüségi érzésben fogok szenvedni. És ez az egó vacogva reszket, fél, hogy nem fog megfelelni a másik elvárásainak.

A torz, a hamis énkép, ami nem más, mint egy előítélet-halmaz, nemcsak azt teszi lehetetlenné, hogy magamat valóságosan lássam, hanem azt is, hogy a másikat annak lássam, aki. Amíg az egó szemüvegén keresztül nézem a másikat, csak az előítéleteimbe öltöztetem, és képtelen vagyok látni őt. Így megyünk el egymás mellett - vakon a félelemtől. Ha tudnánk, kik vagyunk mi valójában! Ha tudnám, ki vagyok én! Ha tudnám ki a másik! Akkor tudnánk, mit jelent találkozni. Akkor tudnánk, mit mulasztunk: a találkozás csodáját.

Szerelem az elso látásra
Vannak az életünkben váratlan kegyelmi pillanatok. Amikor nem tudjuk nem észrevenni, hogy ki is igazán a másik. Amikor annak látjuk a másikat, aki és amilyen: minden elképzelést messze felülmúló csodának. Felragyog előttünk, szép, gyönyörű, hibátlan. Bensőnkben a szívünkre öleljük, és általa szívünkre öleljük a Mindenséget. Szerelmesek lettünk.

Szép lesz a világ, az emberek is kedvesek és mi magunk is elkezdünk ragyogni. Azzal sem törődünk immár, hogy mit szólnak hozzá a többiek. Tudjuk, hogy a véleményük szerint mi nem vagyunk normálisak, de mit számit? Ráébredünk, hogy csak a boldogtalanságot tekintik norma szerintinek, hisz a normát megszabó többség az. Boldogan vagyunk abnormálisak. Szárnyalunk. Valóságosak lettünk. Annak látjuk a Világot, a másikat, magunkat, ami, és aki - a szeretet áradásának, és olyannak, amilyen - gyönyörű titkokkal terhesnek. Elkülönültségünk megszűnik, a didergő magány szertefoszlik, az egó határai eltűnnek, és megéljük az egység csodáját. Nemcsak szerelmesek lettünk, hanem valóságosan szeretünk is. E kegyelmi pillanatban még azzal sem törodünk, hogy a másikat is megérintette-e a mi létünk csodája. Viszonzásvárás nélkül áradunk.

És egyszercsak visszazuhanunk a félelembe. A szeretet tovavész, marad a “szerelem” a maga gyötrelmeivel, feneketlen magányával, ismét az egó az úr, tovatűnt az én. A szeretet édessége helyett a szeretet ellentétének, a félelemnek a keserűsége.

Miért? Miért történik így szinte minden esetben? Vizsgáljuk meg magát a szerelmet – másképp.

A SZERELEM
A szerelem életünk nagy ajándéka. Abszolút ingyenes. Egyszerre csak itt van. Mint minden igazán nagy és lényegi dolog, történés az életünkben. Erőfeszítést csak életünk fontos, de lényegtelen dolgai igényelnek, csak ezek “szerezhetők meg”. Ami valóban boldoggá tesz minket, azt nem lehet akarni, nem lehet célul kitűzni. Nem kell érte megdolgozni, nem kell érte fizetni. Mint derült égből a villámcsapás itt van. Életünk legelkeserítőbb, belénk nevelt léthazugsága az, hogy csak akkor leszünk boldogok, ha valamit elérünk, megszerzünk, ha valaki vagy valami a miénk lesz, és ha nem, akkor boldogtalanok maradunk. És hiába tapasztaltuk meg akár százszor is, hogy az erőfeszítéseink árán megszerzett anyagi, sőt szellemi javak nem tesznek boldoggá – öröm van, de beteljesedés nincs, mégis bedőlünk ennek a mélyen belénk táplált hazugságnak.


Boldogság nem a birtoklásban, hanem az elengedésben van. Ám ez sokkal nehezebbnek tűnik, mint a szerzés. Ez utóbbinak jól bevált útjai vannak, ismerjük azokat, erre megtanítottak minket. Ám az elengedéshez egyszerűen nem értünk, sőt szégyennek, feladásnak, hűtlenségnek tekintjük. Sokszor az “erős” énkép teljes összetörése, a “mélypont ünnepélye” kell ahhoz, hogy elengedjük előítéleteinket, hogy tudatára ébredjünk eredendő boldogságunknak. Sokszor nem a fájdalom árán ébredünk erre, hanem megérint minket a létezés csodája: egy kis virág, egy gyönyörű naplemente, egy ember közelsége – és boldogok vagyunk. A vallásos szóhasználat ezt kegyelemnek, Isten ajándékának nevezi, amit nem lehet “kiérdemelni” egyszerűen jön, itt van és tele a szívünk, túlcsorduló a boldogságunk.

A szerelem ajándék. Mindent elsöprő, az egész embert felkavaró mély megrendülés. Csodát hordoz a méhében. Eloszlik az addig minket vakká tévő előítéletek hályoga, gondoljunk csak arra, hogy akibe szerelmesek lettünk, mennyire felelt meg az addig megfogalmazott “ideálunknak” – legtöbbször semmiben, vagy éppen az ellenkező küllemű és belbecsű embert szerettünk meg. Leomlik a szívünket védő fal, és merjük vállalni a védtelenséget, a szeretetben való kiszolgáltatottságot.

A szerelem mindig üzenetértékű. Nincs tekintettel senkire és semmire. Mindegy, hogy valaki fiatal vagy öreg, gazdag vagy szegény, mindegy, hogy független, vagy elkötelezett valaminek: egy ügynek, amely magányos életet követel, vagy elkötelezett valakinek: jegyes, élettársa valakinek, vagy házasságban él. Mindenkit utolérhet, mindig váratlan és mindig ajándék. Bennünk született csoda és rajtunk áll, mit kezdünk vele. Döntés elé állít. Lehet, hogy megkérdőjelezi az elkötelezettség értelmét – és akkor felrúgunk mindent. Lehet, hogy még mélyebbé teszi elkötelezettségünket – és ekkor vagy elfogadjuk a bennünk megszületett érzést és merünk boldogok lenni a beteljesülés reménye nélkül, vagy szenvedünk, mert azt hisszük a szerelem csak beteljesülve, azaz a másikkal együtt élve igazi, anélkül csonka. Ez az egyik legnagyobb tévedés.

A szerelem bennünk születik, bennünk virágzik, és bennünk múlik el. Nem köztünk. Akármilyen furcsának tűnjék is, ehhez a másik félnek, azaz annak, akibe szerelmesek vagyunk szinte semmi köze sincs. “Csak” annyi, hogy ő volt az, aki előhívta bennünk a csodát. A csodát, hogy kilépve az illúziók világából magunk is valóságossá váljunk, és annak lássunk egy embert, aki és amilyen ő valójában. És ez az, ami a boldogság. A létezés valóságában, valóságosan élni. Szeretni. Ekkor nem “számít” semmi. Sem az, hogy milyen szerepet játszok (elkötelezettet, vagy függetlent), sem az, hogy a másik mit szól hozzá észreveszi-e vagy nem, elfogadja-e vagy elutasítja, viszonozza-e vagy sajnálkozik, nem számít. Mert ilyenkor valóságosan élve tudjuk, hogy a boldogságunk soha sem másoktól függ, csak és egyedül, kivétel nélkül tőlünk, önmagunktól. Ezáltal válik a szerelem a valóság, a szeretet iskolájává.

A szerelem akkor válik üressé, amikor meghal benne a szeretet. Amikor a valóságból visszazuhanunk a káprázatok, az illúziók világába. Már nem a másik valóságát látjuk, hanem az általunk róla alkotott kép (illúzió) tölti ki belső látóhatárunkat. Vakká váltunk. Csak az üres szerelem vak. A képet szeretjük, nem a másikat. A képet, amelynek semmi köze a másikhoz, csak a létezés félreértéséből eredő vágyainkhoz. Összetévesztjük a képet a másikkal, megágyazva ezzel az elkerülhetetlen csalódást. Már úgy érezzük, hogy nem tudunk élni nélküle, ő kell a boldogságunkhoz. Felbukkan lelkünkben a félelem, a “mi lesz velem nélküle?” És a félelem arra sarkal, hogy a boldogságunk érdekében tennünk kell valamit, meg kell szereznünk a másikat. Elfeledkezünk arról, hogy szabadok vagyunk, hogy a másik is szabad, és a szabad létezők között olyan birtokviszony nincs és nem is lehet, hogy “Te az enyém vagy”.

A szerelem vagy a szabadságomból fakadó, vagy semmilyen. A szabadság csak egy birtokviszony megteremtésére ad lehetőséget, a valóság birtokviszonyára, ami így hangzik: “Én a Tied vagyok”. Ez a létezés. Mert a létezés - egyirányú utca. A létezőből indul ki és tart a másik felé. Azáltal, hogy a létező odaadott. Ha nem odaadott, nincs. Lenni és odaadottnak lenni, ugyanaz. Elég körülnézni a Világban: minden odaadott. Folyamatosan. Árad. A létezés ingyenes ajándék. Ám a körülöttünk lévo tárgyi világ nem tud nem odaadott lenni. Az ember, a szabad létező tud. És ha nem odaadott, nincs. Csak úgy néz ki, mint ha lenne. Mert a teste anyagi, nem tud nem áradni. De az én tud nem odaadott lenni. Ilyenkor nincs. Ilyenkor csak az odaadottság lehetőségeként szunnyad a semmi méhében. A test és a szellem csak üres burok csupán. A lényeg hiányzik, az én. Odaadottnak lenni annyi, mint szeretni. A szabad létező csak akkor van, ha szeret. Ha meg akarom szerezni a másikat, ha azt akarom, hogy ő az enyém legyen, tragikus tévedés áldozatává váltam. A másik csak úgy lehet az enyém, ha ő, a benne ragyogó szabadságában úgy dönt, hogy nekem adja magát, ha ki tudja mondani: “Én a Tied vagyok”. És ez csak és kizárólag az ő döntése lehet. Szabad és önkéntes. Ebben a döntésben kiteljesedik, valóságos és boldog lesz, tekintet nélkül arra, hogy én hogy viszonyulok hozzá. A másik szeretetéért semmit sem lehet tenni. Ezért kiszolgáltatott mindenki, aki szeret. A másikkal való kapcsolatért viszont lehet tenni. Tenni a létezés legmerészebb tettét – odaadni magam a másiknak, kimondani az egyetlen valóságos birtokviszonyt teremtő szavakat, a szeretet, a létezés varázsigéjét: “Én a Tied vagyok”.

A szerelem ajándékát akkor kapjuk, ha a létezésnek már semmi más eszköze nincs ahhoz, hogy a szeretetlenségünkből kimozdítson. Amikor a magány börtönébe zártan (ahová a félelemtől menekülve, a biztonságot keresve egyedül és kizárólag mi magunk kulcsoltuk be magunkat) már a reménye is elszállt annak, hogy a másik embert észrevegyük, a másik emberre figyeljünk. Egy mindent átható érzést kapunk, elemi erejűt, ellenállhatatlant, amely lerombolja a biztonság, a védettség falát és kinn találjuk magunkat a valóságban mezítelenül, védtelenül, kiszolgáltatottan és boldogan. Beíratott minket az Isten a szeretet iskolájába.

***

A KAPCSOLATTEREMTÉS
Párkapcsolatot nem lehet teremteni. Azok az emberi kapcsolatok, amelyekért tenni lehet, pl. munkatársi, politikai, üzleti, szomszédi stb., azok nagyon fontos kapcsolatok az életünkben, de természetüknél fogva valamilyen érdek által motiváltak. Fontosak, de tökéletesen lényegtelenek.

Ez azt jelenti, hogy általuk lehetek gazdagabb, okosabb, jobb körülmények között élő, de sem boldogabb, sem boldogtalanabb nem leszek. Csak az a lényeges életünkben, ami boldoggá tesz. A többi lehet nagyon, nagyon fontos, de teljesen lényegtelen.


A párkapcsolat lényegi kapcsolat. Ami életünkben lényegi, arra nem a fontos világ törvényei vonatkoznak, hanem a valóság törvényei. Mi a fontos világ törvényeit tanultuk, ez a szocializáltságunk tárgya. A valós világ törvényeit nem tanultuk, de nem is kell, mert azt a szívünkben hordjuk. A fontos világ törvényeit ismerjük, és úgy tűnik, hogy azok az egyedüli törvények. Ezek szerint is rendezzük be az életünket, és nem értjük miért nem működik. A szívünkben hordott valóság törvényei fel-felbukkannak, de annyira képtelennek tűnnek, hogy elhallgattatjuk, figyelmen kívül hagyjuk őket. Nem hisszük, hogy csak a valós világ törvényeit követve lehetünk boldogok, mert mást tanultunk, mást mond mindenki, más tanácsokat olvasunk, sőt a lelki élet tanácsadói is sokszor, sőt legtöbbször a fontos világ törvényeinek megtartásában, annak módszertanának követésében látják a boldogság elérhetőségét. Követjük, és nem vagyunk boldogok. Vizsgáljuk meg, milyen törvényeket ismerünk és követünk - boldogtalanul, és milyen törvények élnek a valóságban, amelyekről ritkán, vagy sohasem hallunk, de ott van a szívünk mélyén, amelyet követve boldogok lehetnénk.

1. Az első és legfontosabb törvény, amit belénk sulykoltak a következő: Ahhoz, hogy bármit elérj, tenned kell. És ez így igaz. Ha művelt akarok lenni, tanulnom kell, hogy pénzem legyen, azért dolgoznom kell, ha házat akarok, azt fel kell építeni, ha el akarok jutni valahová, akkor mennem kell stb. Ennek a törvénynek a módszertana: ki kell tűznöm a célt, számba kell vennem a ráfordítandó időt és energiát, az eléréséhez szükséges eszközöket, lépésről lépésre meg kell terveznem a célhoz vezető utat, a váratlanul fellépő akadályokat le kell küzdenem stb. Ismerjük. Nincs is ezzel semmi baj. A probléma akkor kezdődik, ha ezt a törvényt és a módszertanát életünk lényegi szférájában akarjuk érvényesíteni. Természetesnek tűnik, ugyanis folyamatosan azt sugallják, ha elérem a célomat, akkor boldog leszek. És elértem a célomat, a kemény munkával szerzett pénzen lakást vettem, és nem vagyok boldog, évek hosszú tanulása után megkaptam a diplomámat, műveltebb lettem, de nem boldog. És voltak boldog pillanataink pénz és műveltség nélkül. Voltak boldog pillanatok, és nem kellett semmit sem tennem érte: megérintette a szívemet egy kis virág szépsége, egy naplemente, a havasok megrendítő látványa, egy kisbaba mosolya, egy arc ... és a szerelem csodája. A boldog pillanatok jöttek, nem kellett értük semmit sem tenni. Hogyan lehetséges ez?

Ahhoz, hogy elérjek valamit, kell, hogy legyen elképzelésem arról, hogy mit akarok elérni, és hogyan. Az elképzelés nem valóság, az “a még nincs, de lehet”, azaz a jövő tartománya. Ha az elképzelésemet nem tudom, vagy nem úgy tudom megvalósítani, ahogyan azt elterveztem, akkor azt kudarcként élem meg, elkeserít. Ha sikeresen megvalósítottam, örülök, ám az idő megy tovább, és azonnal új terv fogan meg a fejemben, és annak megvalósítására irányulnak erőfeszítéseim.

A valóság van. A valóság nem lesz. És ami van, azt nem kell elképzelni, nem kell megvalósítani, mert van. A gyermekkora azért szép mindenkinek, mert még nincsenek képei a valóságról, még minden új és felfedezésre vár. Az izgalmas és gyönyörű valóságot érinti meg, aztán képet alkot, és a kép marad. A kép bezár. Már van képe róla, ismeri. A valóság elveszett. Mert a valóság és köztünk, éppen az elképzelések állnak. A mi világunk a valósághiányos képek halmaza. Olyan a világunk, amilyen képeket őrzünk magunkban. Mindannyian egy másvilágban és nem a valóságban tengődünk, kivéve azon kegyelmi pillanatokat, amikor valami csoda folytán rányílik a szemünk a valóságra - és boldogok vagyunk. Aztán visszazuhanunk a gondolatszülte illúziók sivár világába. A valóságot észre kell venni. A valóságot meg kell látni. A valóság megpillantásához fel kell ébredni. Fel kell ébredni az elképzelések, a "fontos világ" illúzió-álmából a valóságra. A valóság minden elképzelést felülmúló csoda. A valóságot nem elképzelni kell, hanem éppen az elképzelések elengedésével felfedezni. Nyitni kell. Az elképzeléseket, az erőfeszítéseket hagyjuk életünk fontos dolgainak megvalósítására. Ott célt érhetünk vele. De csak ott. Azt is tudjuk, hogy amit így értünk el, azt mind el is fogjuk veszíteni. Minden fontos dolgot elveszítünk egyszer. Ha előbb nem, a halálunkkor egész biztosan. Ugyan mit ér a diploma, vagy a vagyon a halál árnyékában? A valóságot sohasem veszíthetjük el, mert az van. Az nem volt, nem lesz, hanem van. Van. Elveszíthetetlenül.

2. A második törvény, amelyet ismerünk és követünk az, hogy az ember megváltoztatható. A fontos világban erről szól a történelem. Megváltoztatni a másik embert, hogy elérjük a céljainkat. A megváltoztatás eszköze az erő. Felülkerekedni a másikon, hogy azt tegye, amit mi jónak látunk. Akkor is, ha ő azt nem úgy látja. Minden emberi összeütközés forrása ez. Minden emberi fájdalom innen forrásozik. Vagy nem akarja azt tenni a másik, amit szerintem a jó, vagy arra kényszerítenek tennem, sőt gondolnom, amit mások jónak látnak, de én nem tartom annak. Az emberiség történelme a folyamatos megerőszakolások története. Az egyes ember története is ugyanez. A megerőszakolt és megerőszakoló emberé. Eredménye: csak a fájdalom. A remélt eredmény, az, hogy a szándékaim szerint változik meg a másik, soha nem valósul meg.

Miért? Mert figyelmen kívül hagytuk az ember létének lényegi sajátját, azt, hogy az ember szabad. És aki szabad, az nem megváltoztatható, az megváltozik. A változás csak és kizárólag az ő döntésétől függ. Erre nem kényszeríthető. Sőt ha változásra akarják kényszeríteni, azaz meg akarják változtatni, akkor ellenáll. Minden megváltoztatási törekvés, ha eredményesnek látszik is, csak kívülről az, belül a "megváltoztatott” változatlan. A valóság világának a törvénye a szabadság. A valóság nem ismer kényszert. Nem ismer változtatást, csak változást. A valóság világába nem az elképzeléseinkkel, hanem azok elengedésével, nem a változtatással, hanem az elfogadással léphetünk. A valóság világa a szeretet világa. A szeretet az egyetlen valóság.

Miért nem lehet párkapcsolatot teremteni?
Mert a párkapcsolat életünk lényegi, azaz valóságos világához tartozik. Általa és benne valóban boldogok lehetünk. Nem lehet célul kitűzni, mert lehetséges, hogy nem ez a boldogságunk útja. Ezért van oly sok kapcsolatteremtő kudarc, mert ragaszkodunk ahhoz az elképzeléshez, hogy most csak egy párkapcsolatban lehetünk boldogok, és e képbe zártan nem látjuk meg a boldogságunkat, ami - és ez meglepőnek tűnhet, de így igaz - mindig jelenvaló. Kevés szívszorítóbb látvány van annál, amikor a magányos ember tétován keresi a párját. Ki nem élte meg az egyedüllét üresjáratú kóborlásait, a "hátha találok valakit" meddő reménytelenségével? A magány ürességébe zártan hiába, hogy egészségesek vagyunk, hiába, hogy hét ágra süt a Nap, és harsog a tavasz, hiába, hogy boldog embereket, párokat látunk, a szépség és mások öröme csak mégjobban mélyíti a fájdalmunkat. Próbálnánk megszólítani a másikat, de nyelvünk nem engedelmeskedik, bénán és tehetetlenül állunk, utáljuk gyávaságunkat. Tanácsokat kérünk, olvasunk cikkeket, könyveket arról, hogyan teremtsünk kapcsolatot, ismerünk már minden trükköt… és mégsem. Aztán valahogy erőt veszünk magunkon, igyekszünk nagyon megfelelni a másik, a mások elvárásainak, nagyon akarunk, és az eredmény ismét a kudarc. Még mélyebb a magány. Aztán egyszerre csak váratlanul, amikor már nem is számítunk semmire, amikor már lemondtunk arról, hogy valaha is lesz valaki az életünkben, amikor minden erőfeszítésünk kudarcba fulladt, amikor a kudarcok sebe nyitottá tett, akkor… látjuk meg a másikat. A csodát.

Mindenki, aki számít az életünkben, nem megtervezetten került oda, nem célkitűzés és erőfeszítések eredményeképp van ott, hanem egyszerűen csak ott találtuk a szívünkben, mintha mindig is ott lett volna. Arra a kérdésre, hogy kit miért szeretünk, nem tudunk válaszolni. Azért, mert szép? Van nála szebb. Mert okos? Van nála okosabb. Mert kedves? Van nála kedvesebb. És hiába a válaszkísérletek, nem mondanak semmit. Nem tudjuk azt, hogy miért szeretjük a másikat, csak szeretjük. És boldoggá tesz maga a tény, hogy szerethetjük. És mert szeretjük, látjuk. Látjuk annak, aki és olyannak amilyen. Csodának.

AZ EGYÜTTÉLÉS
A párkapcsolatok igazi próbája az együttélés. Csaknem mindenki visszasírja a “régi szép időket”, a kapcsolat kezdeti szakaszát, amikor még nagy volt a lángolás, amikor gyönyörűség volt együtt lenni. Amikor a másik nélkül töltött időt üresjáratnak érezték, és a másik hiánya szinte fájó volt.

És éppen ez, a hiány fájdalma, és az együttlét kiteljesítő csodája volt az, ami arra késztette mindkettőjüket, hogy összekössék az életüket. Önként, szabadon. Mert ha ilyen jó az a kevésnek érzett idő a másikkal, milyen jó lesz, ha az együttlétet semmi sem korlátozza.


Az együttélés első szakasza, a “mézes hetek” beteljesíti a várakozásokat. Véget ért egy út, a megérkezés öröme tölti el mindkettőjüket. Tudnak örülni a másiknak. Odafigyelnek egymásra. Csodálatos az a folyamat, amelynek során az eddig elkerülhetetlen szerepjátékok álruhái és álarcai lassan szertefoszlanak, és mögöttük nyilvánvalóvá válik a másik igazi énje és arca. Új, eddig még észre nem vett csodákat fedeznek fel a másikban: még nem látott mozdulatokat, a fáradtság pillanatainak megkapó gyengeségeit, a higiéné intimitásainak édességét, az alvó kedves ártatlan gyermekarcát. Hihetetlen közelségbe kerülnek egymással.

Aztán elromlik valami. Lassan, szinte észrevétlenül. Már nem mindig örömforrás a másik. Olykor teher. Kölcsönös értetlenségek teszik lehetetlenné egy-egy élethelyzet tisztázását. Csalódások sokasága keserít. A tudattalan harc a másikon való felülkerekedésért egyre élesebbé válik. Kényszerhelyzetek sora teszi keserűvé a szabadságban fogant kapcsolatot Láthatatlan kötelékek fűzik szorosra a két ember életét és a se veled, se nélküled patthelyzetében tengődnek. Felbukkan olykor-olykor a gondolat, hogy érdemes-e folytatni? Időnként a szeretet mélyben futó búvópatakja fel-feltör a felszínre, és elmossa az akadályokat, aztán ismét eltűnik.

Mi történt? Mi változott? Mi az, amit nem tudunk? Van-e kiút?
A létezés törvénye a szeretet. Ám a létezés sokszínűsége ezt a törvényt ezerszínűre bontja. A következőkben az emberi létezés és együttélés néhány alapelvét vesszük szemügyre. Ezek megértése talán segít az olykor kilátástalannak tűnő kapcsolat valós értelmezésében, és esélyt adhat az együttélés ellentéteinek megoldásában.

1. Életünk minden történése, eseménye lehetőséget nyújt a bennünk folyamatosan jelenlévő teljesség felismerésére, megélésére.
2. Ha nem jön létre a felismerés, akkor is előbbre visz. Tanít. Ha nem okultunk, megismétlődik. Minden, ami körülöttünk történik egy-egy lépés önmagunk, a teljesség felé.
3. Az emberi találkozások kiemelt fontosságú üzenetek az életünkben.
4. Minden ember, akivel találkozom, tükör, amelyben megpillanthatom addig nem ismert arcomat.
5. A számomra ismeretlen vonásaim azok az emberi magatartásformák, amelyeket egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen tudok elviselni a másik emberben. Minden, ami zavar a másikban, az a bennem fel nem ismert, tudomásul nem vett, letagadott személyiségjellemzőm. Vakok vagyunk önmagunk “rossz” tulajdonságaira.
6. Ha bármiért is elítélek másokat, magamat ítélem meg. Az, amiért elítélem őket, bennem is jelenlévő és intenzíven, tudattalanul ható erő.
7. Amikor a másik számomra elviselhetetlen tulajdonságait elfogadom, akkor fogadtam el magamban az eddig fel nem ismert és elutasított tulajdonságaimat. Ettől kezdve már nem az irányít engem, hanem én irányítom azt.
8. Egy kapcsolatban csak az tekinti tulajdonának a másikat, aki nem adta oda magát a másiknak. Az alapállása nem az “én a tied vagyok”, hanem “te az enyém vagy”. Másképpen kifejezve: nem szereti a másikat.
9. Egy kapcsolatban, aki a dominanciára törekszik, azaz felül akar kerekedni a másikon, irányítani akarja őt, az a saját gyengeségéről, mélyen rejlő önbizalomhiányáról tesz tanúságot. Aki valóban erős, az nem törekszik irányításra, mert úgyis ő irányít, ami annyit jelent, hogy őrködik mindkettőjük szabadságán.
10. A párkapcsolatban nincs olyan, hogy “megengedem” a másiknak, hogy ezt és ezt tegye. Ahol engedélyt ad az egyik fél a másiknak, az nem párkapcsolat, nem önkéntes, mellérendelő viszony, hanem úr és szolga viszony, amiben lehet élni, de nem érdemes.
11. Életünkben minden kényszer látszólagos. Nekünk embereknek sohasem kell semmit sem megtennünk. Szabadságunk lehetővé teszi, hogy akár az életünk árán is ellenálljunk a kényszernek.
12. A szabadság felé megtett első lépés, hogy nem tesszük meg azt, amit nem akarunk megtenni.



A párkapcsolati együttélés sorsfeladat. Önkéntes, szabad vállalásból fakadó kölcsönös odaadottság, az emberi kiteljesedés lehetőségének egyik fóruma. A találkozás, az egymásra találás, az egész személyiséget átható megindulás, a kölcsönös szándék arra, hogy összekössék az életüket, az, az egész létezés-univerzumot láthatatlanul átszövő szeretetháló gyengéd érintése, ahol a tudatosság csak ennek a létajándéknak az elfogadását illető döntésben nyilvánul meg. Nem véletlen, hogy kivel kötöttük össze az életünket.

Mindig arra az emberre találtunk rá,
- aki a legteljesebb boldogság megélésének lehetőségét nyújtja számunkra,
- aki tükörként napról napra, pillanatról pillanatra megmutatja ismert és ismeretlen arcomat,
- aki szabad, és ezáltal megtanít szabadnak lennem, és megtanít tisztelni a másik szabadságát,
- akiben a létezés egészét láthatom, a létezés gyönyörűségét és a számomra gyötrő mozzanatait,
- akinek elfogadásával az engem kínzó létmozzanatok mögött megláthatom ezek szentségét,
- akit, ha elutasítok, a Mindenséget utasítom el,
- akinek a szeméből a Mindenség néz rám,
- akit, ha érintek, a Mindenséget érintem, és
- akit, ha ölelek, a Mindenséget ölelem a szívemre,
- akivel, ha egyesülök, a Mindenséggel leszek egy, ráébredve és megélve a létezés misztériumát, azt, hogy a létezés egység, és minden, ami ennek az ellenkezőjének látszik, csak káprázat, illúzió.

Az együttélés kölcsönösség. Nem elég, ha csak az egyik fél akarja. Az együttélés nemcsak akkor szűnik meg, ha mindkét vagy bármelyik fél úgy dönt, hogy nem folytatja tovább, hanem akkor is, amikor bármelyik figyelmen kívül hagyja a létezés alaptörvényét, a szeretetet.

Az együttélésből egymás mellet élés lesz,
- ha figyelmen kívül hagyom azt, hogy ez csak önkéntes lehet,
- ha bármilyen kényszert alkalmazok az együttélés fenntartására,
- ha parancsolok a másiknak,
- ha engedélyt adok a másiknak,
- ha számon kérem a másikat,
- ha nem önként, hanem kényszerből élek a másikkal,
- ha engedek az erőszaknak,
- ha a másik parancsát teljesítem,
- ha természetesnek tekintem, hogy a másik engedélyezhet,
- ha hagyom, hogy számon kérjenek,
- ha a félelem az, ami “együtt” tart.

Tudjuk, hogy létünk a másoknak való odaadottságban teljesedik ki. Tudjuk, hogy ehhez túl kell lépnünk vélt önmagunk, az egónk határait, melynek drótkerítése a félelmeinkből szövődik. Törékeny és vergődő szívünk, gyengeségünk, elesettségünk az az erő, mely végül is arra késztet, hogy adjunk fel minden erőlködést, és merjük átengedni magunkat elengedve mindent a Szeretetnek.

***

Minden találkozás a létezésünk csodapillanata. Nem véletlen. Amit véletlennek nevezünk, az az általunk fel nem ismert szükségszerűség. Minden találkozás a létezés egy-egy üzenete. Hogy miért nem tudatosul? Hogy miért nem éljük meg találkozásaink csodáját? Mert énképünkkel, egónkkal azonosulunk, azt hisszük, hogy olyanok vagyunk, amilyennek mások által "megismertük" önmagunkat, és ez az énkép tele van elégtelenséggel, nem olyanok vagyunk - véljük - amilyennek "kéne hogy legyünk". Amíg azt hiszem, hogy olyan vagyok, amilyen az énképem, addig örökösen kisebbrendűségi érzésben fogok szenvedni.

És ez az ego vacogva reszket, fél, hogy nem fog megfelelni a másik elvárásainak. A torz, a hamis énkép, ami nem más, mint egy előítélet-halmaz nemcsak azt teszi lehetetlenné, hogy magamat valóságosan lássam, hanem azt is, hogy a másikat annak lássam, aki. Amíg az egó szemüvegén keresztül nézem a másikat, csak az előítéleteimbe öltöztetem, és képtelen vagyok látni ot. Így megyünk el egymás mellett - vakon a félelemtől. Ha tudnánk, kik vagyunk mi valójában! Ha tudnám, ki vagyok én! Ha tudnám ki a másik! Akkor tudnánk, mit jelent találkozni. Akkor tudnánk, mit mulasztunk: a találkozás csodáját.

Szerelem az első látásra
Vannak az életünkben váratlan kegyelmi pillanatok. Amikor nem tudjuk nem észrevenni, hogy ki is igazán a másik. Amikor annak látjuk a másikat, aki és amilyen: minden elképzelést messze felülmúló csodának. Felragyog előttünk, szép, gyönyörű, hibátlan. Bensőnkben a szívünkre öleljük, és általa szívünkre öleljük a Mindenséget.

Szerelmesek lettünk.
Szép lesz a világ, az emberek is kedvesek és mi magunk is elkezdünk ragyogni. Azzal sem törődünk immár, hogy mit szólnak hozzá a többiek. Tudjuk, hogy a véleményük szerint mi nem vagyunk normálisak, de mit számit? Ráébredünk, hogy csak a boldogtalanságot tekintik norma szerintinek, hisz a normát megszabó többség az. Boldogan vagyunk abnormálisak. Szárnyalunk. Valóságosak lettünk. Annak látjuk a Világot, a másikat, magunkat, ami és aki - a szeretet áradásának, és olyannak, amilyen - gyönyörű titkokkal terhesnek. Elkülönültségünk megszűnik, a didergő magány szertefoszlik, az ego határai eltűnnek, és megéljük az egység csodáját. Nemcsak szerelmesek lettünk, hanem valóságosan szeretünk is. E kegyelmi pillanatban még azzal sem törődünk, hogy a másikat is megérintette-e a mi létünk csodája. Viszonzásvárás nélkül áradunk.

És egyszercsak visszazuhanunk a félelembe. A szeretet tovavész, marad a "szerelem" a maga gyötrelmeivel, feneketlen magányával, ismét az egó az úr, tovatűnt az én. A szeretet édessége helyett a szeretet ellentétének, a félelemnek a keserűsége.

Miért?
Erre keresünk választ - és megoldást a következőkben.

***

Párkapcsolatot nem lehet teremteni.
Azok az emberi kapcsolatok, amelyekért tenni lehet, pl. munkatársi, politikai, üzleti, szomszédi stb., azok nagyon fontos kapcsolatok az életünkben, de természetüknél fogva valamilyen érdek által motiváltak. Fontosak, de abszolút lényegtelenek. Ez azt jelenti, hogy általuk lehetek gazdagabb, okosabb, jobb körülmények között élő, de sem boldogabb, sem boldogtalanabb nem leszek. Csak az a lényeges életünkben, ami boldoggá tesz. A többi lehet nagyon, nagyon fontos, de teljesen lényegtelen.

A párkapcsolat lényegi kapcsolat.
Ami életünkben lényegi, arra nem a fontos világ törvényei vonatkoznak, hanem a valóság törvényei. Mi a fontos világ törvényeit tanultuk, ez a szociáltságunk tárgya. A valós világ törvényeit nem tanultuk, de nem is kell, mert azt a szívünkben hordjuk. A fontos világ törvényeit ismerjük, és úgy tűnik, hogy azok az egyedüli törvények. Ezek szerint is rendezzük be az életünket, és nem értjük miért nem működik. A szívünkben hordott valóság törvényei fel-fel bukkannak, de annyira abszurdnak tűnnek, hogy elhallgattatjuk, figyelmen kívül hagyjuk őket. Nem hisszük, hogy csak a valós világ törvényeit követve lehetünk boldogok, mert mást tanultunk, mást mond mindenki, más tanácsokat olvasunk, sőt a lelki élet tanácsadói is sokszor, sőt legtöbbször a fontos világ törvényeinek megtartásában, annak módszertanának követésében látják a boldogság elérhetőségét. Követjük és nem vagyunk boldogok. Vizsgáljuk meg, milyen törvényeket ismerünk és követünk - boldogtalanul, és milyen törvények élnek a valóságban, amelyekről ritkán, vagy sohasem hallunk, de ott van a szívünk mélyén, amelyet követve boldogok lehetnénk.

1. Az első és legfontosabb törvény, amit belénk sulykoltak a következő: Ahhoz, hogy bármit elérj, tenned kell. És ez így igaz. Ha művelt akarok lenni, tanulnom kell, hogy pénzem legyen, azért dolgoznom kell, ha házat akarok, azt fel kell építeni, ha el akarok jutni valahová, akkor mennem kell stb. Ennek a törvénynek a módszertana: ki kell tűznöm a célt, számba kell vennem a ráfordítandó időt és energiát, az eléréséhez szükséges eszközöket, lépésről lépésre meg kell terveznem a célhoz vezető utat, a váratlanul fellépő akadályokat le kell küzdenem stb. Ismerjük. Nincs is ezzel semmi baj. A probléma akkor kezdődik, ha ezt a törvényt és a módszertanát életünk lényegi szférájában akarjuk érvényesíteni. Természetesnek tűnik, ugyanis folyamatosan azt sugallják, ha elérem a célomat, akkor boldog leszek. És elértem a célomat, a kemény munkával szerzett pénzen lakást vettem, és nem vagyok boldog, évek hosszú tanulása után megkaptam a diplomámat, műveltebb lettem, de nem boldog. És voltak boldog pillanataink pénz és műveltség nélkül. Voltak boldog pillanatok, és nem kellett semmit sem tennem érte: megérintette a szívemet egy kis virág szépsége, egy naplemente, a havasok megrendítő látványa, egy kisbaba mosolya, egy arc ... és a szerelem csodája. A boldog pillanatok jöttek, nem kellett értük semmit sem tenni. Hogyan lehetséges ez?

Ahhoz, hogy elérjek valamit, kell, hogy legyen elképzelésem arról, mit akarok elérni, és hogyan. Az elképzelés nem valóság, az a még nincs, és a lehet, hogy sohasem lesz, azaz a jövő tartománya. Ha az elképzelésemet nem tudom vagy nem úgy tudom megvalósítani, ahogyan azt elterveztem, akkor azt kudarcként élem meg, elkeserít. Ha sikeresen megvalósítottam, örülök, ám az idő megy tovább, és azonnal új terv fogan meg a fejemben, és annak megvalósítására irányulnak erőfeszítéseim.

A valóság van. A valóság nem lesz. És ami van, azt nem kell elképzelni, nem kell megvalósítani, mert van. A gyermekkora azért szép mindenkinek, mert még nincsenek képei a valóságról, még minden új és felfedezésre vár. Az izgalmas és gyönyörű valóságot érinti meg, aztán képet alkot, és a kép marad. A kép bezár. Már van képe róla, ismeri. A valóság elveszett. Mert a valóság és köztünk, éppen az elképzelések állnak. A mi világunk a valósághiányos képek halmaza. Olyan a világunk, amilyen képeket őrzünk magunkban. Mindannyian egy másvilágban és nem a valóságban tengődünk, kivéve azon kegyelmi pillanatokat, amikor valami csoda folytán rányílik a szemünk a valóságra - és boldogok vagyunk. Aztán visszazuhanunk a gondolatszülte illúziók sivár világába. A valóságot észre kell venni. A valóságot meg kell látni. A valóság megpillantásához fel kell ébredni. Fel kell ébredni az elképzelések, a "fontos világ" illúzió-álmából a valóságra. A valóság minden elképzelést felülmúló csoda. A valóságot nem elképzelni kell, hanem éppen az elképzelések elengedésével felfedezni. Nyitni kell. Az elképzeléseket, az erőfeszítéseket hagyjuk életünk fontos dolgainak megvalósítására. Ott célt érhetünk vele. De csak ott. Azt is tudjuk, hogy amit így értünk el, azt mind el is fogjuk veszíteni. Minden fontos dolgot elveszítünk egyszer. Ha előbb nem, a halálunkkor egész biztosan. Ugyan mit ér a diploma, vagy a vagyon a halál árnyékában? A valóságot sohasem veszíthetjük el, mert az van. Az nem volt, nem lesz, hanem van. Van. Elveszíthetetlenül.

2. A második törvény, amelyet ismerünk és követünk az, hogy az ember megváltoztatható. A fontos világban erről szól a történelem. Megváltoztatni a másik embert, hogy elérjük a céljainkat. A megváltoztatás eszköze az erő. Felülkerekedni a másikon, hogy azt tegye, amit mi jónak látunk. Akkor is, ha ő azt nem úgy látja. Minden emberi konfliktus forrása ez. Minden emberi fájdalom innen forrásozik. Vagy nem akarja azt tenni a másik, amit szerintem a jó, vagy arra kényszerítenek, amit mások jónak látnak, de én nem tartom annak. Az emberiség történelme a folyamatos megerőszakolások története. Az egyes ember története is ugyanez. A megerőszakolt és megerőszakoló emberé. Eredménye csak a fájdalom. A remélt eredmény, az, hogy a szándékaim szerint változik meg a másik, soha nem valósult meg.

Miért? Mert figyelmen kívül hagytuk az ember létének lényegi sajátját, azt, hogy az ember szabad. És aki szabad, az nem megváltoztatható, az megváltozik. A változás csak és kizárólag az ő döntésétől függ. Erre nem kényszeríthető. Sőt ha változásra akarják kényszeríteni, azaz meg akarják változtatni, akkor ellenáll. Minden megváltoztatási törekvés, ha eredményesnek látszik, csak kívülről az, belül a "megváltoztatott" változatlan. A valóság világának a törvénye a szabadság. A valóság nem ismer kényszert. Nem ismer változtatást, csak változást.

A valóság világába nem az elképzeléseinkkel, hanem azok elengedésével, nem a változtatással, hanem az elfogadással léphetünk.
A valóság világa a szeretet világa. A szeretet az egyetlen valóság.

Miért nem lehet párkapcsolatot teremteni?
Mert a párkapcsolat életünk lényegi, azaz valóságos világához tartozik. Általa és benne valóban boldogok lehetünk. Nem lehet célul kitűzni, mert lehetséges, hogy nem ez a boldogságunk útja. Ezért van oly sok kapcsolatteremtő kudarc, mert ragaszkodunk ahhoz az elképzeléshez, hogy most csak egy párkapcsolatban lehetünk boldogok, és e képbe zártan nem látjuk meg a boldogságunkat, ami - és ez meglepőnek tűnhet, de így igaz - mindig jelenvaló. Kevés szívszorítóbb látvány van annál, amikor a magányos ember tétován keresi a párját. Ki nem élte meg az egyedüllét üresjáratú kóborlásait, a "hátha találok valakit" meddő reménytelenségével? A magány ürességébe zártan hiába, hogy egészségesek vagyunk, hiába, hogy hét ágra süt a Nap, és harsog a tavasz, hiába, hogy boldog embereket, párokat látunk, a szépség és mások öröme csak mégjobban mélyíti a fájdalmunkat. Próbálnánk megszólítani a másikat, de nyelvünk nem engedelmeskedik, bénán és tehetetlenül állunk, utáljuk gyávaságunkat. Tanácsokat kérünk, olvasunk cikkeket, könyveket arról, hogyan teremtsünk kapcsolatot, ismerünk már minden trükköt... és mégsem. Aztán valahogy erőt veszünk magunkon, igyekszünk nagyon megfelelni a másik, a mások elvárásainak, nagyon akarunk, és az eredmény ismét a kudarc. Még mélyebb a magány. Aztán egyszerre csak váratlanul, amikor már nem is számítunk semmire, amikor már lemondtunk arról, hogy valaha is lesz valaki az életünkben, amikor minden erőfeszítésünk kudarcba fulladt, amikor a kudarcok sebe nyitottá tett, akkor ... látjuk meg a másikat. A csodát.

Mindenki, aki számít az életünkben, nem megtervezetten került oda, nem célkitűzés és erőfeszítések eredményeképp van ott, hanem egyszerűen csak ott találtuk a szívünkben, mintha mindig is ott lett volna.

Arra a kérdésre, hogy kit miért szeretünk, nem tudunk válaszolni.
Azért, mert szép? Van nála szebb. Mert okos? Van nála okosabb. Mert kedves? Van nála kedvesebb. És hiába a válaszkísérletek, nem mondanak semmit. Nem tudjuk miért szeretjük a másikat, csak szeretjük. És boldoggá tesz maga a tény, hogy szerethetjük. És mert szeretjük, látjuk. Látjuk annak, aki és olyannak amilyen... Csodának.

Biegelbauer Pál